ez a gyermek,
ez az aranyfonálfű-gyermek,
ez a taknyos kölyök folyton
harangot önt, kénytelen.
A formát sem tudja s reszketve
lesi,
lesz-e hangja neki. Titkának
héja éppen a taknya.
Elnémul mindenki,
e kora reggeli homály láttán,
minek egyik végén ott a kamasz
titka,
a másikon pedig azoké,
kik között a harangöntésnek még
a gondolata is ritka
üres, így aztán mindenki azt vetít
rá,
amit akar. Csak bírja szóval,
szusszal, lélekzettel.
Jelen létével, minek furcsamód
sem feltétele, sem következménye.
Vers, minek nincsen eleje és
nincsen vége,
és csak hajtja folyton,
mint veszett vad az égre
nem volt hová sietnie.
Mindent tudott már a legelején,
de elmondani csak így volt kinek.
A vágyak, szavak kavargó
sivatagában
a
harangnak az öntése lenne,
ami előbbre vinne, s egyre bennebb,
a fekete füstölgőkig, a titokban
születő mélytengeri szigetekig,
hol a tudatnak, hangoknak
a böjtje fakad.
Hol mondja maga elé meredve
a gyermek,
fejét előre-hátra ringatva,
mint kinek nincs már érkezése
semmire,
hogy akkor most kiböjtölöm
szemeimet,
nem is nézek rá többé senkire.
És
csend legyen,
végre
homályról
beszél,
kora
reggeli homályról,
minek
ellenálni nem lehet,
és mert
próbálod,
folyton
összeroppant, összetör.
A mindennapok szétszenvelgett éne,
taknyos vízfej, nyers anyag,
lebeg a táj fölött,
mint egy lódításra váró harang,
csak egy apró tűre van szükség,
hogy az egész szétessen,
szappanbuborék,
emberi dolgokból szőtt
káprázatlét
az ellenségnek nem lehet eleget
köszönni.
Mert mind oda szólna,
ahol gyenge a szelemengerenda.
Mit akarsz, úgy élni,
vagy úgy tenni, mintha élnél?
Kiéled, ezt az ellenséget,
kinek hangja a harangénál is
veszettebb, kinek titka a tiedénél
is
mélyebbről ered,
mondom, hogy kiégjen,
vagy kiégeted,
hogy aztán ő éljen ki téged,
a harangnak, takonynak éppen
megfelelő kényére, kedvére
észrevenni ugyan mivégre,
ahogy szemed előtt történik a
csoda,
az áldott orkán, mi mondja,
folyton csak mondja, hogy
emberként az állatból csak azt kell
előhívni,
ami amúgy is ki akar jönni,
és fordítva,
ha már ő az, ki a harangöntés
átkát másnak a válláról a magáéra
veszi,
s onnét kezdve mint személyre szóló
áldást,
ingyér kapott leveles hajtást
nevelgeti.
Mely súlynak nyomán folyton
szétesik és összeáll a kép,
hogy gyermekként a felnőttből csak
azt
kell előhívni, ami már nem akar
előjönni,
és fordítva.
De előtte még alá kell szállni
az emberek, tiszta, fehér falak
közé
miről visszapattannak a vágyak,
gondolatok, hogy szaglásszák aztán
egymást,
mint rég nem látott barátok.
Egyik mondja: még azelőtt kell színt
vallanod, hogy a színeket
megismerted.
Kamaszként a harangból csak
azt kell előhívni, ami sosem jönne
ki,
és fordítva,
így szól ez a kétszerkettő ábra,
a harangöntés titkának csak
a harangöntés után juthatsz
birtokába.
Addig is itt vannak neked a
falak
szemnek, fülnek megfosztása
medreitől,
hogy csak a szél keljen,
jöjjön, menjen.
Semmit nem kell tenned,
mondja, hogy a másik
megértsen téged, s a versedet.
Csak biztosíts neki teret,
ahol úgy táncol és olyan táncot,
amit álmodott egykor magának,
s a harangnak, annak is
a hangjának.
Belemész, a harangöntésbe,
de nem
maradsz meg benne,
annak
hogy belemész,
egy az
értelme,
hogy
ide ébredj belőle.
Hogy alája állhass, végre,
s taknyodba fúlva nézd,
ahogy minden összeomlik,
de nem nyílik meg a föld,
ott van, ha kell, ha nem, alattad,
és amit öntöttél,
éppen rád, nem pedig az emberekre,
fehér falakra szakad.
Bajod nem esik,
de a hangja,
a harangnak az első hangja,
ahogy magát a földbe marja,
körbeölel, annak nincsen
evilági párja. S ennek most már
tiéd a kézzelfogható,
fémbe fojtott bizonyossága,
annak közepében, a hangorkán
sötétjének közepébe zárva
meglódítod, még mielőtt leszakadna.
Elsőre lassan forog, nyikorog,
mint egy rozsdás malomkerék.
Egyre gyorsul, aztán a küllőket
sem látod többé: nincs küllő,
nincs malomkerék,
és végül már a forgás sincsen.
Lélekmalom,
mi végre felszámolhatja önmagát,
minek, mondom, minden küllője
mind-mind az árva kamasznak
egy-egy átvillanása a tájon,
hogy taknyából végre aranyat
kovácsoljon,
ha már adódott ez az átok,
minek fogytán beszélni nem,
de a titka által
legalább a harangöntésnek a
velejébe
látok, mint ki folyton
elhiszi az embereknek,
hogy a harangnak a hangjára,
s nem az öntésnek a titkára,
kamasznak a taknyára
várnak és várnak